 | III. évfolyam, 3. szám 1999. Ősz |
| III. évfolyam, 3. szám 1999. Ősz |
Jelen számunkat - stílszerűen - egy, a természet világából jól ismert jelenség ismertetésével kezdjük, amellyel napjaink egyik fenyegető veszélyét szeretnénk érzékletessé tenni. A jelenség roppant egyszerű: kísérletező biológusok rájöttek, hogy a forró vízbe dobott béka azonnal kiugrik a fazékból. Ez természetes és nem különösebben meglepő, ám ha mégis ragaszkodunk az élő békahús - nem éppen "emberséges" - megfőzéséhez, akkor egy viszonylag egyszerű "trükk" alkalmazásával küzdhető le a nehézség. A békát kellemesen hűvös vízbe kell helyezni, s a víz fokozatos hevítése mellett a mit sem sejtő állat mindaddig önfeledten úszkál, míg be nem következik a vég. A két helyzet közötti különbség oka az úgynevezett küszöbhatásban keresendő: az élő szervezetben a lassan bekövetkező csekély változások nem, vagy csak későn tudatosodnak, s a cselekvés elmaradása miatt visszafordíthatatlan változások következhetnek be.
Vajon mi, emberek, a súlyuknak megfelelően értékeljük-e környezetünk fokozatosan, de egyértelműen bekövetkezett változásait? Komolyan zavar-e bennünket az, hogy manapság - súlyos bőrfertőzés kockázata nélkül - nem úszhatunk folyóinkban, a gondtalan napfürdőzés bőrrák kialakulásával fenyeget, bizonyos állat- és növényfajokkal soha többé nem találkozhatunk vagy hogy a Föld évi átlagos középhőmérséklete az utóbbi száz évben több tizedfokkal emelkedett? Valljuk be őszintén: többségünk nem ismeri fel a fenti folyamatokban leselkedő veszélyeket, s - a gyanútlan békához hasonlóan - nem változtatunk életmódunkon, gondolkodásunkon.
Lapunk irányultságával összhangban a környezeti probléma közgazdasági vetületeinek tárgyalására szorítkozunk. Véleményünk szerint az e területen tapasztalható szakmai erőviszonyok nem különböznek az általános társadalmi helyzettől: néhány, a jelenlegi trendeket "óvatos pesszimizmussal" szemlélő személy a közömbösség és a tudatlanság árjával dacol. Persze, a vészharang öncélú kongatása itt nagyon rossz taktika: a sokadik világvégejóslatra csupán fásult legyintés a válasz. Őszi számunkat ezért teljes egészében a gazdaság és a természeti környezet ügyének szenteljük, ám célunk inkább a tájékoztatás, a szakmai érveken nyugvó elgondolkodtatás, s nem a kinyilatkoztatás.
Írásaink zöme egy - irányzatként - alig több mint tízéves múltra visszatekintő közgazdasági áramlattal, az ökológiai közgazdaságtannal foglalkozik. Multi-, illetve transzdiszciplináris területről van szó, amelyben a gazdasággal (társadalommal) foglalkozó közgazdaságtan, illetve a természeti környezetet vizsgáló ökológia mellett még sok egyéb tudományterület is fontos szerephez jut. Nézetünk szerint világunk összetett problémái csak hasonlóan összetett megközelítésmóddal orvosolhatók, s az ökológiai közgazdaságtan e tekintetben rendkívül ígéretes vállalkozás.
Első írásunk az irányzat belső világába, sajátos nyelvezetébe enged bepillantást. Peter Söderbaum, aki a svédországi Mälardalen Egyetem professzora, ökológiai közgazdászként szól ökológiai közgazdászokhoz. Véleménye szerint nem tartható tovább az uralkodó közgazdaságtan túlegyszerűsítő, haszonmaximalizálásra szorítkozó emberképe, csakúgy mint a vállalatok puszta profitmaximalizáló szervezetként való felfogása. A szerző kijelöl egy lehetséges útirányt e nehézségek leküzdésére, ám mindeközben a formálódó ökológiai közgazdaságtan híveit is bírálat éri: a "tudományosság" látszatának megőrzése érdekében gyakran ők is vonakodnak az értékekkel és ideológiával összefüggő témák nyílt felvetésétől. Ez semmiképpen sem helyeselhető, hiszen "a tudós által vallott alapértékek, de még az illető személyisége is befolyással lesz a végzett munkára" - írja Söderbaum. A cikknek - a felvetett témák fontosságán kívül - az ad még különös hangsúlyt, hogy a tárgyalt irányzat mértékadó folyóiratában jelent meg, s elkészítésére a lap szerkesztősége kérte fel a szerzőt.
Második tanulmányunk a közgazdasági elméletek mélyére ás, s az ökológiai közgazdaságtan (ezen belül főként az úgynevezett biofizikai irányzat) hátterének viszonylag teljes körű megvilágítására tesz kísérletet. A történelmi gyökerek bemutatását is felvállaló munkában a viszonyítási alap mindvégig a neoklasszikus közgazdaságtan, ezért az olvasó számára könnyen megítélhető, hogy az ökológiai változat miben és milyen mértékben haladja meg a hagyományos felfogást, s hogy ez mennyiben jelent megfelelőbb választ a természeti környezet terheléséből származó helyi és globális kihívásokra. Az írásból feltárul a módszertani nyitottság és sokféleség szépsége és hasznossága is (tudniillik hogy milyen változatosan közelíthetünk a környezetpusztítás problémájához, s hogy ezek az eltérő megközelítések miként termékenyíthetik meg egymást), s ez a vetület a közgazdasági irányzatok iránt amúgy kevéssé érdeklődők számára is érdekessé teheti a tanulmányt.
Az elméleti tájékoztatást két olyan írás követi, amelyek a gyakorlati cselekvés dilemmáit érzékeltetik a biodiverzitás (faj- és fajtagazdagság, genetikai sokféleség) megőrzésén keresztül. Boda Zsolt (tudományos munkatárs, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Gazdaságetikai Központ) annak a világszerte zajló folyamatnak a bemutatására vállalkozik, amelyik a korábban szabad hozzáférésű vagy közösségi jellegű biológiai erőforrások egyfajta birtokbavételeként értelmezhető. A tanulmányból kiderül, hogy sok kutató ettől reméli e drámaian pusztuló erőforrások hatékony megmentését, ám az korántsem biztos, hogy ez mindig és minden körülmények között be is következik. Ha el is fogadjuk a biológiai erőforrások birtokbavételét egyfajta megoldásként, akkor sem mindegy, hogy ennek során a tulajdonjog milyen formáját alkalmazzuk. Az úgynevezett fejlett és fejlődő országok markánsan eltérő érdekei feszülnek egymásnak itt, ám a gazdasági haszon és hatékonyság bűvöletében folytatott politikai csatározásokban sosem szabad(na) megfeledkezni az eredeti célról, a biológiai sokféleség megőrzéséről.
A természeti erőforrások - s ezen belül a biodiverzitás - értékelése stratégiai jelentőségű a gazdasági-politikai döntéshozatal, s ezen keresztül a természeti értékek megőrzése szempontjából. Marjainé Szerényi Zsuzsanna (adjunktus, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszék) ezt a témát járja körül, s érinti az értékelés eltérő technikáiból származó bonyodalmat. Amíg ugyanis az ökológiai közgazdaságtan - elvileg - elveti a természeti tőke pénzbeli értékelését, addig az uralkodó neoklasszikus alapról ez az út látszik a legkönnyebben járhatónak. A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer szigetközi hatásairól készült elemzés esettanulmányszerű bemutatása azonban igazolni látszik az ökológiai közgazdaságtan kompromisszumkészségét az erőforrás-értékeléssel kapcsolatban: a pénzben való értékelés a súlyos elvi és módszertani aggályok ellenére is szükséges, hiszen napjaink döntéshozatali mechanizmusa inkább beszéli a dollárszámjegyek nyelvét, mintsem hogy értene valamit az entrópia növekedését kifejező mutatószámokból.
KOCSIS TAMÁS