V. évfolyam, 3-4. szám 2001. Ősz-Tél (153-165. oldal)

Horn Gergely: A turizmus hatása az ökológiai és a társadalmi sokféleségre^*

Témák: bennszülöttek, biodiverzitás, etika, fejlődés, fenntarthatóság, hagyomány, környezet (természeti), Magyarország, ökológia, ökoturizmus, szegénység, szükséglet, társadalom, turizmus

Turizmus. E szó hallatára az Adria kékje, a Magas-Tátra kopár, kétezres hegycsúcsai, Párizs fényei, a Március 15. téren hömpölygő külföldiek vagy éppen egy szép börzsönyi kirándulás jut legtöbbünk eszébe. Talán csak azok gondolkodnak másképpen s nyilatkoznak a turizmusról kevesebb elragadtatással, akik a turisták állandó jelenlétének fokozottan kitett helyeken élnek, ám a turizmus hatását még ők is kedvezőnek ítélik meg. Vajon tényleg ilyen egyértelműen pozitív jelenség a turizmus?

Írásunk ezt a kérdést vizsgálja. Először azt tekintjük át, hogyan hat a turizmus a környezetre, illetve milyen intézkedésekkel lehetne orvosolni a tagadhatatlanul létező kedvezőtlen hatásokat. Ezt követően azt nézzük meg, milyen hatással van a turizmus a társadalomra és annak működésére; ekkor figyelmünket elsősorban a helyi közösségeket ért hatásokra összpontosítjuk. Végül a két kérdéskört összekapcsolva azt fejtjük ki, hogy szerintünk fejleszthető-e fenntartható módon a turizmus. A fenntarthatóságot nemcsak ökológiai, hanem gazdasági és társadalmi szempontból is vizsgáljuk, illusztrációként pedig többnyire magyarországi példákat alkalmazunk.

Az utazási szükségletről

A közlekedés forradalma, azaz a vasút születése óta a turizmus egyre többek által űzött szabadidős tevékenység. Ennek a folyamatnak még az olajválságok sem tudtak gátat szabni. Manapság azonban mintha elérné telítettségi pontját, hiszen azok, akik megengedhetik maguknak a rendszeres utazást, általában utaznak is, évenként legalább egyszer, de a síelés tömegessé válásával egyre inkább kétszer; ráadásul számtalanszor indulnak útnak egy-egy hétvégén is. Úgy látszik tehát, hogy legalábbis a világ fejlettebb részeiben az utazás szükségletté vált.⁽¹⁾

A szükségletté válás kapcsán azonban megválaszolatlan kérdés, hogy mindez endo- avagy exoszomatikus fejlődés eredménye-e. A folyamat endoszomatikus,⁽²⁾ ha arra gondolunk, hogy az emberi fajnak természetes tulajdonsága a környezet felé irányuló kíváncsiság, a megismerés vágya, s ez valaha fontos szerepet játszott a fennmaradásáért folytatott küzdelmében. De amióta az embernek lehetősége van utazni, nem csupán ezért kel útra. Már az ókori görögök és rómaiak is utaztak. Igaz, míg a görögök mindig valamilyen konkrét úti céllal (például a delphoi jósda vagy Olümpia megtekintésére) indultak el, addig a rómaiak a kimondottan önmagukért való tengerparti utazásokat részesítették előnyben.⁽³⁾ A kettősség azonban csak látszólagos. Hiába igaz az állítás, hogy a görög korban másfajta társadalmi szükségletek motiválták az utazást, abból még sem az nem következik, hogy az utazás önmagában nem volt szükséglet, sem pedig az, hogy a későbbi korokban - ahogyan a rómaiaknál sem - a turizmushoz nem kapcsolódtak egyéb szükségletek, például a rekreáció, az emberi kapcsolatok vagy akár a társadalmi státus iránti igény. A turizmus későbbi, középkori visszaesése a társadalmi berendezkedés és az ebből következő infrastruktúra hiányából vezethető le, és feltehetőleg nem a belső szükségletek megváltozásából következik. S ha ez igaz, akkor a turizmus fejlődése exoszomatikus jegyekkel is bír, hiszen jelentős mértékben külső tényezők, eszközök függvénye.⁽⁴⁾ Anyagi fedezet, közlekedési eszközök, infrastruktúra nélkül ugyanis elképzelhetetlen a turizmus tömeges méretű elterjedése. Ha pedig e tényezők és szolgáltatások mind rendelkezésre állnak, akkor a marketingé lesz a főszerep, mivel a turisták zöme mára függővé vált azoktól a nyugati jellegű szolgáltatásoktól, melyeket megszokott és minden desztinációban (turisztikai célponton, fogadóterületen) elvár.⁽⁵⁾

Az exoszomatikus változások felgyorsulásakor a tárgyaktól való függés növekedése konfliktusokhoz vezet.⁽⁶⁾ Figyelemreméltó azonban, hogy a turizmus esetében a konfliktust mégsem pontosan a szó szokásos értelmében vett birtoklás okozza. A turista ugyanis nem kizárólag magánjavakat használ fel utazása közben, hanem jócskán közjavakat is. Ezek a közjavak az esetek döntő részében természeti javak, amelyek a tradicionális társadalomban a helyi közösséget szolgálják. A legtöbb konfliktus éppen a közjószág-problémából fakad.⁽⁷⁾

Egyik - és nyilvánvaló - konfliktus az, amikor a turizmus hatására a helyi közösség nem képes továbbra is a hagyományoknak megfelelően hasznosítani természeti környezetét. A balatoni halpusztulás a vízszennyeződés következménye, a tengerpartok teljes beépítésével a belső területek záródnak el a tengertől. Itt említhetjük meg a gemenci vadászati turizmust vagy a Hévízi-tó, a Tapolcai-tavasbarlang és a bakonyi bauxitbányák esetét is.⁽⁸⁾ A turizmus fejlődése során azonban esetenként tönkre is mennek az eredeti helyi közösségek, ami mögött ugyancsak a közjószág-probléma húzódik meg. Leginkább a világtól korábban elzárt - és a turisták számára éppen ezért vonzó -, a turizmus hatására azonban uniformizálódó közösségekkel történik ez meg. A helybéliek számára a változás akár kedvező is lehet, mivel adott esetben munkahelyhez, vezetékes vízhez, csatornához vagy utakhoz jutnak, ám a kulturális homogenizáció következtében ilyenkor a társadalmi sokféleség sérül.

Látható, hogy a turizmus megjelenése kedvező hatásokkal is jár. Mivel a különféle természeti értékek a turizmus számára vonzerőt jelentenek, a hatóságok általában figyelmet fordítanak megőrzésükre. Az egyre inkább terjedő falusi turizmus példája azt mutatja, vonzerőt jelenthet a hagyományos életmód is, tehát a turizmus ennek megőrzését is támogathatja. De a kedvező hatások csak egy bizonyos turistalétszámig egyértelműek, azt követően a folyamat önpusztítóvá válik: gondoljunk a korábban édenkertnek számító, mára azonban az ott megfordulók nagy száma miatt élvezhetetlenné vált Szilvásvárad melletti Szalajka-völgyre, vagy a hitelét vesztő, kommercializálódó Hollókőre, ahol több a turista, mint a helyi lakos, mióta páratlan népi építészetéért az UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) a világörökség részévé kiáltotta ki.

Állandóan változik a turizmus politikai, társadalmi, illetve tudományos megítélése is. Az első, úgynevezett pártoló szakaszban⁽⁹⁾ minden fórumon teljes hévvel támogatják terjedését: a kedvező hatásokat beárnyékoló tényezőket egyelőre nem veszik észre, mert azok még nem is jelentkeztek, illetve a megsemmisülő értékeket kevésbé tartják fontosnak a gazdasági eredménynél. A második, kétkedő szakaszban a kedvezőtlen hatásokra helyeződik a hangsúly: korlátozzák a fejlesztéseket és igyekeznek a meglévő értékeket úgy megőrizni, hogy ne is kerülhessenek a kíváncsi turista szeme elé. A harmadik, alkalmazkodó szakaszban megkísérlik a kedvező és kedvezőtlen hatásokat "kibékíteni" egymással, s igyekeznek a negatív tényezőket megfelelő szervezéssel a fenntarthatóság szintjére csökkenteni. Így kerül a hangsúly a falusi és az ökoturizmusra. Végül a negyedik, megismerésen alapuló szakaszban az egyes társadalmi, gazdasági és természeti adottságok feltárásán és összeegyeztetésén fáradoznak. A harmadik szakaszhoz képest itt újdonságnak számít, hogy nem csupán helyi intézkedésekkel próbálnak megoldást találni a problémákra, hanem az adott ország társadalmi, gazdasági rendszerében és ökoszisztémájában gondolkodva ítélik meg a turizmust. Gazdasági okokból hagyják például, hogy bizonyos területeket tönkretegyen a tömegturizmus, míg másokat - akár a tömegturizmus imént mutatott elterelésével - igyekeznek megőrizni. (Jelezzük, hogy Magyarország jelenleg a máshol már a 70-es években túlhaladott pártoló szakaszban van.)

Miként őrizhetők meg hát a természeti és társadalmi értékek akkor, amikor a turizmus tömegszükségletté válik? Az utazás vagy rendkívül megdrágul és a vagyonos osztályok privilégiumává válik, vagy még inkább eltömegesedik és egyre károsabban hat a környezetre. Esetleg egyre több hely válik turisztikai célponttá, minek következtében a turisták száma jobban megoszlik. De hová települ ebben az esetben az ipar, a mezőgazdaság? Hogyan őrizhető meg érintetlenül a természet? Vagy van más út is? Lehet egyáltalán válaszolni a kérdésre?

Ökológia, turizmus, ökoturizmus

Az esetek többségében a turistát valamilyen természeti tünemény vonzása indítja útnak. Vonzerőt jelenthet a napfény, a tenger, a hegyek, a hó, a fauna, a flóra, a táj, egy barlang, különféle gyógyvizek és a nemzeti parkok. A turisztikai fogadó területeknek fenn kell tartaniuk ezeket a vonzerőt gyakorló képződményeket, ha a jövőben is számítanak turistákra. Ebből arra következtethetnénk, hogy valójában nincs is probléma, hiszen a turizmus - az egyéb gazdasági ágazatokkal szemben - a természet megőrzésében érdekelt. Ez azonban csak félig igaz.

A turista azt tartja természeti értéknek, amit lát. Az erdőben ugrándozó sárgarigót nyilván megőrzendőnek tartja. Csakhogy a sárgarigó szúnyoglárvákat fogyaszt, így a turista által elvárt szúnyogirtás a madár élőhelyét veszélyezteti. Az erdőben csörgedező patak kristálytisztaságát is fontos értéknek tartjuk, de nem vesszük tudomásul, hogy saját szállodánk szennyvize néhány kilométerrel lejjebb ugyanebbe a vízfolyásba ömlik - gyakran tisztítatlanul. A turizmus hatására veszélybe került élőhelyek nem számítanak, mert rájuk a turista nem kíváncsi. Attól persze, hogy a turista nem kíváncsi rá, a dolog még lehet értékes: a Somogy megyei Kaszópuszta vadászai például éppen nem érdekeltek a közeli mocsaras - és éppen ezért megközelíthetetlen - Baláta-tó élővilágának megőrzésében. (A korábban zárt honvédelmi minisztériumi terület megnyitásával megugrott a turisták száma, s hátrébb szorult a természetvédelem.) E szűklátókörűség folytán a társulások válnak szegényebbé. Eltűnt a Bükkből a fekete gólya, de megmaradt a nagyobb tűrőképességű fehér, kipusztult a Garadnából a pisztráng, de a lapulevél megterem a partján. A turista a lapulevéllel is beéri. Kérdés, hogy ez baj-e?

A turizmus akkor kerül bajba, ha minden környezetvédelmi óvintézkedés ellenére olyan nem várt folyamatokat indít el, amelyek végül is a vonzerő megszűnéséhez vezetnek. A megismerésen alapuló irányzat képviselői amellett szavaznak, hogy ezeket a közvetett és hosszú távú hatásokat meg kell ismerni. Csakhogy az ökoszisztéma rendszere olyan mértékben összetett, hogy még elvileg sem ismerhető meg teljes egészében, s az ember hatását is csak csökkenteni lehet, megszüntetni nem. Szlovákiában hiába zárják be télen a Dobšinai-jégbarlangot, a látogatók nyári özöne miatt még így sem sikerült megakadályozni a jég lassú olvadását.

A turizmus következtében általában átalakul a természet: a tengerpartokon strandok létesülnek, a barlangokban járdák épülnek, a hegyekben megjelennek a sífelvonók, az állatok vadasparkokba kényszerülnek, arborétumba kerülnek a növények.⁽¹⁰⁾ Miközben a turizmus bemutatja, szükségszerűen károsítja is az értékeket. Az eredeti állapotot pedig lehetetlen helyreállítani, holott a turisták igényei is változnak, és erre időnként szükség lenne. A Fátyol-vízesés természetes mésztufa gátjait néhány évtizeddel ezelőtt "megrendszabályozták" a Szalajka-völgyben, hogy a vízesést szebbé tegyék. Az akkori felfogásnak ez megfelelt, ma már azonban komoly tiltakozást váltana ki az intézkedés. A turista szolgáltatásokat vár el, így ab ovo megváltoztatja a környezetet. A Lugos-patak felduzzasztásával halászati célokra létrehozott Zala megyei Vadása-tó korábban szerfölött vadregényes volt, a helybelieken kívül csak néhány bakancsos természetjáró ismerte. Mára több panzió is fölépült a partján, s bár a turisták valószínűleg nagyszerűen érzik magukat az Őrség e szegletében, a tó szépsége, korábbi értékei végérvényesen elvesztek. De a turizmus kedvezőtlen környezeti hatása más termelési szférákat is befolyásolhat, például a vízszennyezés gondot okoz a mezőgazdaságnak. Sérül a mezőgazdaság annyiban is, hogy a turistaközpontok elfoglalják az agrár területeket, lekötnek erőforrásokat, így a lakosságnak más tevékenységekből kell megélnie. Az emberek általában az iparba menekülnek, és a természettel kevéssé harmonizáló termékek gyártásából kell kenyerüket megkeresniük.

Hiba lenne azonban lebecsülni a kedvező hatásokat. Nem kis mértékben a turizmusnak köszönhető, hogy ország- és világszerte egyre több és több nemzeti park létesül. Ezek a nemzeti parkok, még ha csak az ember által értékesnek tartott társulásokat őrzik is meg, alkalmasak arra, hogy a Föld állat- és növényvilága számára legalább részben menedéket nyújtsanak. Ha a parkok száma és összterülete kellőképpen megemelkedik, akkor elegendő biológiai sokféleség maradhat fenn ahhoz, hogy a fajok természetes vagy mesterséges átvándorlásával a genetikai beszűkülés, a genetikai sokféleség kóros megfogyatkozása elkerülhető legyen.

A turizmus minden környezetkárosító hatása ellenére alapvetően a természet megőrzésében érdekelt. Ennek megfelelően hozzájárulhat ahhoz, hogy egyes helyeken korszerűbbé váljék vagy éppen megszűnjék valamely környezetszennyező iparág. Mivel a turisták egyre inkább igénylik a tiszta és természetesnek látszó környezetet, maguk a turisztikai szolgáltatók is érdekeltek abban, hogy környezetbarátnak lássák őket. Mindez persze önmagában kevés, kiindulópontnak mégis elegendő.

Reményre ad okot az is, hogy az emberek ma egyre környezettudatosabbak, s e szemlélet jegyében megszületett a turisztikai szolgáltatások új ága, az ökoturizmus is. Az ökoturista a területet eredeti állapotában akarja megismerni, és annak megőrzésére törekszik. Igyekszik tevékenységével a lehető legkevesebb kárt okozni, azt is az értéknek tartott területtől minél távolabb. Mivel nem vásárol szennyező terméket és nem vesz igénybe ilyen jellegű szolgáltatásokat, a helyi lakosságot az ökoszisztéma megőrzésében anyagilag is érdekeltté teszi.

A turizmus - mint jóformán minden emberi tevékenység - környezetkárosító hatása egy bizonyos fokig szükségszerű.⁽¹¹⁾ A szennyezés mértéke jelentős mértékben függ az alkalmazott technológiától, amit pedig ma jórészt a társadalmi értékeken alapuló kereslet határoz meg. Ez azt jelenti, hogy a folyamatba a keresleti oldalon lehet először beavatkozni. Más megoldás nem alkalmas arra, hogy kiiktassa a kedvezőtlen hatásokat a rendszer működésének természetes következményei közül, még ha helyi viszonylatban eredményre vezet is.

Társadalmi sokféleség és turizmus

Már az előző fejezetben megemlítettük, milyen hatással van a turizmus a helyi lakosságra, de ott csak annyiban foglalkoztunk vele, amennyiben a téma az ökológiai hatásokkal kapcsolatban állt. Most ettől függetlenül is megvizsgáljuk a társadalmi hatásokat. Tudnunk kell azonban, hogy míg a környezeti hatások esetében nagyjából egyértelműen meg tudtuk húzni a kedvező és a kedvezőtlen hatások közötti határvonalat, addig a társadalmi hatásokról nehezebben tudunk határozott értékítéletet mondani. Ez bizonyára abból következik, hogy a természettudományoknak biztosabb, nehezebben megkérdőjelezhető fogódzói vannak.

A turizmus óhatatlanul a nyugati kultúra terjedését szolgálja, hiszen a turisták valamilyen mértékben mindig ragaszkodnak megszokott életvitelükhöz. Ennek mértéke erősen függ az adott turisztikai termék jellegzetességeitől. Egy standard tengerparti tömegterméket felkereső turista elvárja, sőt megköveteli a nyugati típusú szolgáltatásokat.⁽¹²⁾ A balatoni turisztikai szolgáltatók - Stanley G. Plog terminusával élve - ugyanezekre az úgynevezett pszichocentrikus látogatókra építenek (Plog (1973), idézi Puczkó-Rátz (2000), 1.2.2.1. fejezet). A pszichocentrikus turista az ismerős, kitaposott "ösvényeket" keresi, általában az inaktív pihenést kedveli és idegenkedik a váratlan eseményektől. A vízre és a napfényre építő turisztikai célpontoknak ezért jellemzően standard szolgáltatásokat kell nyújtaniuk. Az allocentrikus turisták esetében már más a helyzet. Ők az ismeretlen helyeket kedvelik, a hely szellemét akarják megismerni, s ennek érdekében a helyi, hagyományos szolgáltatásokat veszik igénybe. Ám közülük is csak kevesen tartoznak a "felfedezők" közé, akik minden megszokott és biztonságos szolgáltatást elutasítanak. Az allocentrikusok inkább off-beat turisták, akik szeretik ugyan az egzotikus, mások által nemigen látogatott helyeket, keresik a bizonytalanságot is, de a napi program után szeretnek visszatérni a biztonságba, a nyugatiakhoz legalábbis hasonló szolgáltatások közé.

Ebből pedig az következik, hogy a helyi lakosságnak szinte minden esetben nyugati vagy legalábbis jellegükben ahhoz közel álló szolgáltatásokat kell nyújtania. A fogadó terület kénytelen megismerkedni a turista életformájával, szokásaival, de ha ezt megteszi, saját szokásait is megváltoztatja. Mivel a turistákkal szükségképpen megjelenik a modern árupiac is, a helyi, tradicionális közösségekben is jellemző lesz a tömegfogyasztás, kialakul a vagyonkülönbség és megbomlik a közösség belső egyensúlya. Ez alól csak a turistagettók számítanak kivételnek. Turistagettók rendszerint olyan helyeken épülnek, ahol a páratlan természeti szépségekhez archaikus életformájú közösségek tartoznak: ilyenkor a turistákat körülkerített luxusparkokban helyezik el, ahova helybéli be se teheti a lábát, a nevezetességeket pedig csak zárt csoportoknak mutatják meg.⁽¹³⁾

Kérdés, hogy a turistagettók etikailag elfogadhatók-e. Mi a helyes? Ha hagyjuk, hogy egy-egy kisközösség tovább élje a maga szegényes és egyszerű életét, csak hogy megmaradjanak szokásai, vagy ha arra törekszünk, hogy akár hagyományaik elvesztése árán is a turizmus anyagi hasznaiból részesüljenek? Még ennél is nehezebb a kérdés, hogy vajon rábízható-e az efféle tradicionális közösségekre annak eldöntése, megmaradnak-e szokásos életfeltételeik között vagy a nyugatosodás útjára lépnek. A jólét relatív fogalom és nagyban függ az exoszomatikus fejlődés fokától, s azt sem könnyű eldönteni, mi számít szegénységnek.

Ha a tradicionális közösségeket bevonjuk a turizmusba, akkor elsőként a helyi kultúra válik kommersszé. A helyben tradicionálisnak számító használati és kultikus tárgyakból szuvenír lesz, ami a tárgy kiüresedéséhez vezet. A fogadó terület egyre kevésbé fogja valódi hagyományait bemutatni, inkább arra épít, ami iránt kereslet van. De a turizmusból származó bevételek szükségtelenné is teszik a hagyományos fizikai foglalkozások űzését, legalábbis hozzájárulnak e munkafolyamatok gépesítéséhez. Az eredmény: a giccs. A folyamat Magyarországon is végbement, így alakult ki a "Pußta", a "Paprika" és a "Piroschka" címszavakkal fémjelzett, nem a valódi hagyományokra építő, hanem a vidéket anyagi jólétben, gondok nélkül, primitíven mulatozva bemutató turisztikai termék.

A szuvenírek ipari méreteket öltő gyártása felborítja a közösség és a természet közötti összhangot. A korábbi mértéket messze meghaladó felhasználást a helyben található természeti erőforrások (különösképpen a faanyag) nem képesek kielégíteni, így a flóra és a fauna is károsodik.⁽¹⁴⁾ Ekkor a folyamat már megfordíthatatlan - a társadalom akkor sem tudna visszatérni régi életformájához, ha akarna. Megjegyezzük, hogy a folyamat nemcsak a szélsőségesen elmaradottnak minősített térségekre jellemző, hanem a hagyományos árutermelést folytató mezőgazdasági területekre is. Az ilyenfajta közösségekben van ugyan árutermelés és modern pénz, szerepük azonban csekély a mindennapi életben, az emberek közötti kapcsolatokat nem határozzák meg. (Lásd erről Szabó Pál Talpalatnyi föld című halhatatlan regényét.)

De miért baj, ha a helyi közösségek megszűnnek, illetve bekapcsolódnak a globális árutermelésbe és szolgáltatásnyújtásba? Válaszunk egyértelmű: pontosan ugyanazért, amiért a hagyományos élőhelyek elpusztítása jelent problémát. Mindkét esetben egy-egy sajátos létformával lesz szegényebb a Föld, illetve az emberiség, még akkor is, ha mutatóban megmarad néhány nemzeti park vagy falumúzeum. Más dolog a fapados Nyírvidéki Kisvasúttal végigdöcögni a szabolcsi tájon Balsai Tisza-part vagy Dombrád végállomásig, mint fölszállni egy menetre Nagycenken a Múzeumvasútra.⁽¹⁵⁾ Míg az első esetben valóban egy hagyományos szolgáltatást veszünk igénybe, addig a másodikban csak annak imitációját. A különbség jól érzékelhető, és semmilyen szervezéssel sem takarható el.

Az általános veszteségen túl mi magunk is kárt szenvedünk, mert elvesztjük a kiegyensúlyozott lélekhez szükséges emberléptékű világunkat. Megsérül az Ernst F. Schumacher által hangoztatott "a kicsi szép"-elv, amennyiben mindent magába olvaszt a csak a fogyasztói társadalom határain belül szabad életmódot engedő kultúra. Ez a kultúra egyúttal az exoszomatikus fejlődés végső pontját is jelenti: tárgyaktól való függésünk szinte a végletekig fokozódik, miközben fajunk teljesen elszakad természeti környezetétől.⁽¹⁶⁾ Bátran vállalhatjuk tehát annak kijelentését, hogy a környezeti és társadalmi sokféleség csökkenése emberi jogainkat sérti.

További ellenérvként szolgál a zsákutcába záródás veszélye. A hagyományos természeti és társadalmi "technológiák" megszűnése felszámolja azt a bázist, amelyből a fejlődés későbbi irányai kiindulhatnának, ahová a járhatatlannak bizonyuló utakról vissza lehetne térni. Ezt a természetvédelemben génbank funkciónak nevezik. Mint látható, társadalmi megfelelője is megtalálható, bár a kifejezés túlságosan a modernista gondolkodásmódot tükrözi. A bankba mindig mi teszünk be valamit, s ezt bármikor jogunkban áll kivenni onnan, ami a génbank esetében elfogadhatatlan.

Fenntartható turizmus

De mit tehet akkor a turizmus az ökológiai és a társadalmi sokféleség megőrzése érdekében?

Az ökoturizmust mint megoldást már említettük, de társadalmi értékeket érintő megfelelőjéről, a falusi turizmusról még keveset beszéltünk. Ez a fajta turisztikai termék a hagyományos, természethez közeli, lassú életmód aktív megélésére épül:⁽¹⁷⁾ a falusi turista részt vesz a falusi tevékenységekben, tehenet fej, almát szed, legelőt kaszál, aprójószágot etet. Az öko- és a falusi turizmus esetében is hangsúlyos szerepe van a turistának. Neki ugyanis akarnia kell, hogy a valódi természeti és társadalmi értékeket ismerje meg. De hogy valóban az eredeti értékekre legyen kíváncsi, ahhoz a társadalom értékrendjét kell megváltoztatni. A változáshoz tevékenyen hozzájárulhat a turizmus, hiszen az utaztatás talán a legfontosabb népművelő tevékenység. Az ismeretlen megismerésével leküzdhetők az előítéletek, az alaptalan félelmek megszűnhetnek, nőhet a rokonszenv egy-egy térség, népcsoport iránt. A turisztikai szolgáltatóknak azért óriási a felelősségük, mert a kínálat befolyásolásával képesek lehetnek a kereslet kedvező irányú elmozdítására. A turista számára ugyanis nem azt kell biztosítani, amit meg akar venni: azt kell neki eladni, amit hajlandó megvásárolni és amit a szolgáltatók hosszú távon kedvezőnek tartanak a jövő, a természeti és társadalmi környezet védelme szempontjából. A proaktív marketing szerepe ezért aligha becsülhető túl, hiszen segítségével hangolható össze turista és fogadóterület érdeke.⁽¹⁸⁾

Az öko- és falusi turizmus a fenntartható turizmus kérdéséhez vezet. A fenntartható turizmus - a Brundtland Bizottság "fenntartható fejlődés" definíciójának megfelelően (World Commission on Environment and Development [1987]) - a természeti környezet teherbíró képességének figyelemmel kísérését, a helyi közösségek és kultúrájuk megőrzését tűzi ki célul. E cél érdekében a helyi közösségek környezeti nevelését és identitásának erősítését tartja a legfontosabb és döntő feladatnak.⁽¹⁹⁾ A fenntartható turizmus a helyiek bevonására, a velük való érdekközösség olyan kiépítésére törekszik, amely az ökológiai és a társadalmi sokféleség fennmaradását eredményezi. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a kínálat befolyásolhatja a keresletet, hanem a kereslet is a kínálatot. A kereslet lefordítható mind az utazásszervezők, mind az utazási irodák, mind pedig az egyes turisták szintjére. Az előbbi két szereplőnek a kínálat kialakításában is komoly szerepe van, így ők a leginkább befolyásos piaci szereplők. A turizmus fenntarthatóvá tételében ezek szerint ők játszhatják a főszerepet. Összességében tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a turizmus a gazdaság részeként képes arra, hogy a fenntarthatóság értékét a pénz nyelvére fordítsa le és felhívja rá a figyelmet; másrészt speciális működési logikája folytán tevékenyen felléphet a pusztításokkal szemben. Rossz szervezéssel, káros nézetek terjesztésével ugyanakkor talán többet árthat, mint bármely más gazdasági ágazat.

A fenntartható turizmussal kapcsolatban két elméleti probléma jelentkezik. Az első a fenntarthatóság bizonytalanságával kapcsolatos. A korábban már említett "megismerhetetlenség"-problémáról van ismét szó: a természeti és társadalmi környezet bonyolult belső mechanizmusai folytán nem tudjuk előre jelezni a hosszabb távon föllépő hatásokat. Hogy valami biztosan fenntarthatatlan, arra egyértelmű jelek utalnak. Nem jelenthetjük azonban ki egyetlen programról sem, hogy biztosan fenntartható. Lehetséges, hogy minden igyekezetünk ellenére éppen a turizmus nem szándékolt hatásai miatt fog kipusztulni a Zempléni-hegységből a keresztes vipera, lehetséges, hogy minden óvintézkedés ellenére a turisták fogják eltüntetni Tibetből a hagyományos ősi kultúrát.

A másik probléma az értékekkel függ össze. Mit és hogyan akarunk fenntartani? A kérdés azért vetődik fel élesen, mert ma kizártnak látszik, hogy az exoszomatikus evolúcióról teljes egészében lemondjunk. Így tehát választás előtt állunk. Melyek azok az ökoszisztémák, amelyeket turisztikai vagy bármely más szempontból fölöslegesnek ítélünk és kiirtunk? Melyek azok a térségek, amelyeket alkalmatlannak tartunk a mezőgazdaság és a falusi turizmus számára, ahol megengedjük a modern ipar letelepülését, a helyi közösségek felbomlását? Kinek van joga ezt mérlegelni, ki képes ezt eldönteni? Fontosabb-e a Fertő-tó élővilágának megőrzése, mint a nemrégen porrá égett barcsi ősborókás felélesztése? Értékesebb-e a nógrádi palóc kultúra, mint a mecseki bányászfalvak sajátos életvilága? Egyáltalán léteznek-e ilyen relációk, azaz megengedhető-e az összehasonlítás? Ha nem léteznek, akkor elképzelhető-e a modern fejlődéssel szemben bármiféle erőfeszítés, az akár csak részleges elzárkózás a globalizációtól? Meg lehet-e és meg kell-e minden értéket őrizni? Akarjuk-e mindezt? Pontosabban: képesek vagyunk-e akarni?

HIVATKOZÁSOK

Bánfalvi J. (2000): Magyarország idegenforgalmi földrajza; KIT Képzőművészeti Kiadó, Budapest

Hardin, G. (1968): The Tragedy of the Commons; Science, 162; magyarul A közlegelők tragédiája; in. Lányi A. (szerk.): Természet és szabadság - Humánökológiai olvasókönyv; ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Humánökológiai Szakirány - Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 219-231. o.

Kocsis T. (1999): A jövő közgazdaságtana? Az ökológiai közgazdaságtan múltja, jelene és jövője az uralkodó neoklasszikus nézetek tükrében; Kovász, ősz, 131-164. o.

Lengyel M. (1992): A turizmus általános elmélete; Viva Reklámügynökség, Budapest

Pataki Gy. - Radácsi L. (2000): Alternatív kapitalisták - Gazdálkodás az érintettek jóllétéért; Új Paradigma, Szentendre

Plog, S. C. (1973): Why Destination Areas Rise and Fall in Popularity?; Cornell Hotel and Restaurant Administration Quarterly, november

Polányi K. [1997]: A nagy átalakulás - Korunk gazdasági és politikai gyökerei; Mészáros Gábor kiadása, h. n. (eredeti megjelenés: 1946)

Puczkó L. - Rátz T. (2000): Az attrakciótól az élményig - A látogatómenedzsment eszközei; Geomédia Szakkönyvek, Budapest

Puczkó L. - Rátz T. (2001): A turizmus hatásai; AULA, Budapest

Schumacher, E. F. (1991): A kicsi szép - Gondolatok egy emberközpontú közgazdaságtanról; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Tasnádi J. (1998): A turizmus rendszere; Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, Szolnok

Tóth V. Z. (2000): A világ popperi hármassága; Magyar Pszichológiai Szemle, 2-3. szám (www.typotex.hu/p 0005s3.html)

Tusnádi Cs. K. (2000): Magyarországi kisvasutak; Pallas Stúdió, Budapest

World Commission on Environment and Development [1987]: Our Common Future; Oxford, University Press, New York, magyarul: Közös jövőnk - A Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentése; Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1988

WTO (2000): A fenntartható turizmus fejlesztése - Irányelvek a turizmus tervezőinek és szervezőinek; Geomédia Szakkönyvek, Budapest

Lábjegyzetek: